SZŰCS Máté brácsaművész és Michèle GURDAL zongoraművész kamaraestje

A romantika világa az új médiumokon

SZŰCS Máté Debrecenben született zenész családban. 5 éves kora óta hegedül, az alapokat Szesztay Zsuzsa tanárnő osztályában kapta meg Debrecenben, középfokú tanulmányait pedig Szegeden végezte el Prof. Szecsődi Ferencnél.

Egy svájci zenei kurzuson megismerkedett Prof. Schiffer Ervinnel, kinek hatására átváltott hegedűről brácsára és Belgiumba átköltözve Schiffer tanár úr osztályában megkezdte felsőfokú tanulmányait, először a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban, majd az Erzsébet Királynő Zenekápolnában, végül iskoláit az Antwerpeni Királyi Konzervatóriumban Prof. Leo de Neve-nél fejezte be.

Számos nemzetközi verseny díjazottja. 2007 májusától a Frankfurt am Main-i Hessische Rundfunk Rádiózenekarának szólóbrácsása volt, amelyet 2008 februárjától a “Deutsche Kammerphilharmonie Bremen” szólóbrácsás posztjàval együtt látott el. 2010 szeptemberétől a Berlini Filharmonikusok első szólóbrácsása, ahol 2013 óta brácsát is tanít a zenekar Karajan Akadémiáján illetve egyéb magánnövendékeknek. 2015 szeptembere óta a berlini Hanns-Eisler és a budapesti Zeneakadémia tanára.

Évente több mesterkurzust is ad világszerte, többek közt Londonban, New Yorkban, Tokióban, Berlinben, stb. 2017 szeptemberében szólistaként lép fel a berlini Filharmonikusokkal, ahol Bartók Brácsaversenyét adja elő háromszor.

Michèle GURDAL 9 évesen már a belga Tv-ben szerepelt a Belga Kamarazenekarral, mint szólista. Tanulmányait a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban végezte el. Főbb tárgyai a zongora, kamarazene és zenetörténet voltak. 2005-től ösztöndíjasként a Corno-tavi Nemzetközi Zongoraakadémia hallgatója. Világszerte koncertezik szólóban és kamaraprodukciókkal is.

Műsor:

Johannes Brahms: Esz-dúr szonáta op.120. No.2

Robert SCHUMANN: Dichterliebe op. 48.

Robert Schumann: Liederkreis - Justinus Kerner verseire op.35.

Richard WAGNER: Trisztán és Izolda – Izolda szerelmi halála 

César FRANCK: A-dúr hegedű-zongoraszonáta

A koncert műsorszámai két szempontból is egymáshoz kapcsolódnak.

Az egyik a romantika világa, életérzése, a 19. század zenéjének gazdag sokfélesége. A csupán 61 éves, de a halálhoz közelítő Brahms míves, bölcs, mégis nagyon szenvedélyes zenéje után Brahms legfontosabb mentora, Schumann kap hangot. Az ő dalköltészete a korai romantika minden fontos toposzát, élményét magába sűríti összetéveszthetetlen tömörséggel. A szünet után viszont a Brahms-stílus közvélekedés szerinti "ellenpólusa", Wagner zenéje szólal meg, méghozzá a folyondár-szerűen kúszó, emelkedő, egymásba gabalyodó ívek, a „végtelen dallam" talán legismertebb, legtöményebb példája révén, egy olyan zenében, ahol a hullámzó feszültség egyre magasabbra törve csakis a halál pillanatának eljöttével fordulhat feloldásba, megnyugvásba. A programot záró Franck-szonáta visszavezet a hagyományosabb, zárt tételekbe fogalmazott kamarazenéhez, de a nyughatatlan hangnemváltások, a varázslatos harmóniák némileg Wagnert is elénk idézik, ahogy a tételekben újra és újra felbukkanó motívumok átváltozásai is.

Az elhangzó zenék másik közös pontja, hogy valamennyi átirat, a szerzők egyiket sem a koncert előadó-apparátusára képzelték el és írták meg. Maga az átirat-készítés is mindig kihívás: sikerül-e az eredeti zenei tartalmat összeegyeztetni az új médiummal, képes-e az legalább annyit, esetleg valami újat, mást is megmutatni a zenei anyagból?! Persze a legnagyobb kihívás ilyenkor az előadókat érinti, mivel a kérdésre adható válasz legfőképp rajtuk múlik, hiszen az átiratok eljátszása új területek feltárását, meghódítását jelenti.