Vidáman a „komolyzenéről” I.

Közreműködők:

Pécsi Egyetemi Zenekar

Vezényel: KOCSÁR Balázs, Liszt-díjas karmester

Narrátor: GÖNCZY László zenetörténész     

KOCSÁR Balázs tanulmányait a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban kezdte, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta karvezetés, később karmester szakos hallgatóként, melyet 1991-ben kiváló minősítéssel végzett el. Helmuth Rilling, Jorma Panula, Eötvös Péter mesterkurzusain vett részt, majd tanulmányait a bécsi Zeneakadémián fejezte be, Prof. Karl Österreicher irányítása mellett. Két nemzetközi karmesterverseny győztese. Karmesterként dolgozott a Szegedi Nemzeti Színházban, az Állami Hangverseny Zenekarnál Lukács Ervin asszisztenseként, 1993-1999 között a debreceni Royal Opera House (Apolló mozi) zeneigazgatója. 1999-ben Liszt-díjjal tüntették ki. 1999-től a Frankfurti Opera első karmestere. 2004-ben újra visszatért Debrecenbe, ahol a város három legfontosabb zenei intézményének: a Debreceni Filharmonikus Zenekarnak, a Kodály Kórusnak és a Csokonai Színház Operatagozatának szakmai vezetését végezte. 2010 óta a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar adjunktusaként tanít. 2011-től Vitézy Zsófia mellett a Budapesti Tavaszi Fesztivál zeneigazgatója. Több mint 70 különböző operát, barokk művektől a kortárs operákig, több mint ezer előadásban vezényelt itthon és külföldön.

       

Műsor:

Joseph HAYDN: 44. szimfónia

Szergej PROKOFJEV: 1. szimfónia           

Kiváló alkalom e koncert arra, hogy elgondolkodjunk a XX. század fontos zenei irányzatainak lényegén, minthogy Prokofjev I., D-dúr („Klasszikus") szimfóniája egy 1772-ből származó Haydn-szimfónia társaságában hangzik el. Felületesen ismerve e zenéket úgy vélhetnénk, hogy szerves, szoros kapcsolat lehet közöttük. Természetesen erről szó sincs, a klasszikus jelző legfeljebb egyfajta maszkabáli, jelmezes Prokofjev-stílusra utalhat. Ha a Prokofjev elemzésekben is rendre hivatkozott Haydn későbbi, érett szimfóniáinak csupán a hangszerelését nézzük, az önmagában drámaibb, színesebb, mint e tételek könnyed, áttetsző hangzásvilága; ha pedig a koncerten elhangzó korai klasszikus műhöz hasonlítjuk, annak kontrasztos, szélsőséges, drámai légkörét, komolyságát, olykor már-már érdes hangzását keresnénk hiába Prokofjevnél. Maga Prokofjev sem gondolta komolyan e jelzőt, különben nem építette volna harmadik tétele koncepcióját egy kifejezetten a barokkhoz kötődő, klasszikától teljesen idegen tánctípusra („Gavotte").

Ha amolyan sosem létezett szalon-Haydnt, "Haydn light" kivitelt keresünk csak Prokofjev művében, két dolgot is elmulasztunk: az egyik a szerző későbbi stílusára oly jellemző zenei fintorok és grimaszok, elhangolt motívumok bősége, a másik egy akkortájt küszöbön álló új irányzat, a neoklasszicizmus jelentkezése. Azé a mindenek előtt, Sztravinszkij munkásságához kötődő irányzaté, amelynek tárgya mindig a zeneszerző személyes élményeinek visszatükrözése kiválasztott tárgyáról, egyfajta "másodkézi művészet": itt most az a különös és egyedi kép, ami Prokofjev elméjében, lelkében a 18. század zenéjéről élt, legyen annak bármily kevés köze is a tényleges, egykor létezett stílus valóságához, tartalmához.